Miért lett a reformkor jelentős költőjének déd-unokaöccse építészmérnök, bár grafikusnak készült? Hogyan lett az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola épületszerkezettan tanára, főiskolai docense, bár évfolyamtársai közül kitűnt tervezői képességeivel? Majd miért éppen az épületek és szerkezeteik életciklus elemzéséből írt doktori értekezést? – Dr. Bajza Józseffel beszélgettünk az életéről és szakmai pályafutásáról.
- Hogyan választotta az építészmérnöki pályát? Volt ennek valamilyen családi előzménye?
- Ezt elég messziről kell elkezdeni… Eredetileg grafikusnak készültem, azonban amikor leérettségiztem, én egy deklasszált elemnek lettem nyilvánítva. Az apám gazdatiszt volt és ez annak idején, az 50-es évek elején elég volt ahhoz, hogy „népnyúzónak” minősítsék, amiből következően én a jeles érettségimmel hiába jelentkeztem bármelyik egyetemre, azt a választ kaptam, hogy a felvételi követelményeknek megfeleltem, de helyhiány miatt nem vesznek fel. Ötször vagy hatszor felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára. Annak, hogy mégsem lettem képzőművész, Kádár 1962-es bejelentése volt az oka, amikor azt mondta, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ebből én arra következtettem, hogy talán most megnyílik előttem a felsőoktatás. Azonban hiába készültem korábban nagyon komolyan a képzőművész pályára, úgy döntöttem, hogy egy olyan irányban fogok próbálkozni, ahol a teljesítmény a matematika-fizika felvételin objektíven mérhető, és nem lehet arra hivatkozni, hogy azért nem vesznek fel, mert voltak nálam tehetségesebbek is. Ekkor döntöttem el, hogy építész leszek.
- Gondolom, hogy az érettségitől eddig eltelt idő alatt dolgoznia kellett. Milyen munkákat végzett?
- A tervezőiroda világát már 16 éves koromban megismertem, amikor a nyári szünetben műszaki rajzolóként dolgoztam. Aztán az érettségi után, mivel képzőművész szerettem volna lenni, olyan állásokat kerestem, amelyek ehhez közel állnak, így nyomdai litográfusként, retusőrként dolgoztam hosszú éveken át. 11 év telt el az érettségi után, mire 1963-ban felvettek a Műszaki Egyetemre, újra meg kellett tanulnom a matematikát és a fizikát. Az egyetemet esti tagozaton végeztem, mellette a szakmához közelebb álló területen akartam dolgozni, így ekkor az Ybl Miklós Tervező Szövetkezetnél helyezkedtem el. Itt sajnos csak egy évet tudtam eltölteni, ugyanis nekem délután 3 órakor el kellett indulnom az egyetemre, amit a kollégák, akik határidős munkáknál akár éjjel is bennmaradtak, borzasztóan rossz néven vettek. Ezek után a Budapesti Elektromos Művek tervező csoportjához kerültem, és itt voltam állásban 5-6 évig.
- Hogyan kezdett el tanítani? Hogy került az Ybl Miklós Műszaki Főiskolára, ahol – ha jól tudom – 45 éves tanári pályafutás áll a háta mögött?
- Az Elektromos Művektől (ahol egyébként komplett építőipari tervező, kivitelező és beruházó részlegek is működtek) megint csak egy kényszerhelyzet miatt kellett elmennem, ugyanis ekkor már diplomás mérnök voltam, a főnököm pedig egy nálam jóval fiatalabb technikus, így ez a helyzet nem volt sokáig tartható. De ekkor jött szerencsére Seidl Ambrus meghívása, aki tanszékvezetőként az Ybl Miklós Technikumból akkoriban szerveződő főiskolára keresett maga mellé munkatársakat. Ez a fordulat akár kényszerpályaként is értelmezhető, hiszen – talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom – az egyetemen évfolyamelsőként végeztem, a diplomatervemet ott fogták mintaként, a tervezés nagyon jól feküdt nekem, ha ezen a területen maradok, biztosan teljesen másképp alakul az életem. Ugyanakkor a felsőoktatásban végzett munka sok más lehetőséget is megnyitott előttem, szerződéses munkák révén sok mindent terveztem, így családi házakat, kisebb-nagyobb ipari épületeket. Egy ilyen, a szívemhez különösen közel álló munka volt a dédapám szülőházának, egy kisebb, az 1600-as évek vége felé épült kúriának a felújítása Heves megyében, Szűcsiben, ahol dédapám bátyjának, Bajza Józsefnek akartak emlékszobát berendezni.
- Bajza József költő, színikritikus, színigazgató, politikai publicisztikák szerzője, a reformkor egyik nagy alakja mellett még ismert egy másik Bajza József neve is, aki az 1880-as évektől az 1930-as évekig élt. Vele is rokonságban áll?
- Igen, ő a nagybátyám volt, irodalomtörténész, akadémikus. Mindkét Bajza Józsefnek védett sírja van a Kerepesi temetőben. Fiatal koromban azonban mindez kifejezetten hátrány volt, az ilyen felmenők rossz pontnak számítottak, szinte szégyelltem őket, nem is nagyon volt ajánlatos beszélni róluk. Dédapám, Bajza János földbirtokos volt. Nagyapám is örökölte a birtokot, de az I. világháború előtt, amikor meghalt és a gyerekei még kicsik voltak, a rokonok azt a tanácsot adták a feleségének, hogy a földbirtok értékét forgassák át részvényekbe, aztán, majd ha a gyerekek elég nagyok lesznek a gazdálkodáshoz, újra tudnak földeket vásárolni. Igen ám, de közbejött a világháború, a részvények elértéktelenedtek, az apám már nem örökölt semmit. Így lett belőle, a keszthelyi Georgikont elvégezve, gazdatiszt. Én 1933-ban, Nádasdladányban születtem, az apám a Nádasdy birtokoknak volt a jószágigazgatója.
- Nádasdladányban is nőtt fel?
- Hat éves koromig éltünk ott, az első osztályt még ott, a falusi iskolában végeztem. Aztán apám nyugdíjba ment és az volt a véleménye, hogy be kell költöznünk Székesfehérvárra az iskoláztatásunk céljából. Ettől kezdve egy nagyobb birtokot bérelt, ott gazdálkodott. Nem akart egy kisebb területet vásárolni, inkább egy nagyobbat bérelt, mivel úgy érezte, ez az, amihez igazán ért. De jött a II. világháború, a németek elvittek minden állatot és terményt, semmi sem maradt. Aztán a háború után államosították a birtokot. A nyugdíjat megvonták apámtól, aki 1950-ben meg is halt. A tragikusan nehéz helyzetnek ugyanakkor volt annyi pozitívuma, hogy így legalább nem telepítettek ki minket, ugyanis a kitelepítési hullám csak 1951-ben kezdődött. Szinte hihetetlen, hogy édesanyám, akinek pedagógus végzettsége volt, de csak házasságáig dolgozott, hogyan tudta aztán a családot egyedül fenntartani, a három gyermekét felnevelni. A munka mellett úgy tudott még plusz jövedelmet szerezni, hogy a lakásunk minden szobáját kiadtuk albérletbe. Ezenkívül nekünk is a nyári szünetekben legalább egy hónapot dolgoznunk kellett, így tudtuk megkeresni például a téli kabátunk árát. Ahogy az unokáimnak mesélni szoktam, amikor a közülük most 6-7 évesekkel egyidős voltam, mai szemmel igazán jómódban éltünk, amikorra viszont a 14-15 éves unokáimmal egyidős lettem, mai szemmel nézve elképzelhetetlen nyomorba kerültünk.
- Ezután a tanulságos történelmi kitérő után kanyarodjunk vissza arra a pontra, amikor az Ybl Főiskolára került. Milyen tantárgyat tanított ott?
- Épületszerkezettant kezdtem tanítani, ez volt a szívemhez legközelebb álló tárgy, aztán ebből szereztem doktorátust is, és ezt a tantárgyat vittem a nyugdíjba menetelemig, sőt tovább is: három évvel ezelőtt vonultam vissza a tanításból. A célom mindig az volt, hogy a hallgatók ne csak a megtanult megoldásokat tudják visszaadni, hanem alakuljon ki bennük egy olyan konstrukciós képesség, amellyel az egyedi szituációkat is meg tudják oldani. Az oktatói munka szép (és időnként kevésbé szép) pillanatain és a már említett szerződéses munkákon túl, az volt a hab a tortán, amikor a 80-as évek elején jelentkezett nálunk a tanszéken a FÜTI (Fővárosi Építőipari Üzemgazdasági és Ügyviteltechnikai Iroda), hogy kapcsolódjunk be egy épületfenntartás-tervező rendszer kidolgozásába, amit ők az Építésügyi Minisztérium megbízásából készítenek. A főnököm engem szemelt ki a feladatra. Ez megint csak egy kényszerhelyzet volt tulajdonképpen, de utólag rájöttem, hogy végül is nem volt rossz, ugyanis ez egy olyan terület volt, ahol én a hátrányos évjáratommal valami olyat tudtam csinálni, ami átlag feletti. Ugye mindenki arra törekszik, hogy ha már építész lett, csodálatos, nagy épületeket tervezzen. Én sajnos ezt elmulasztottam, mert amikor én végeztem, a kortársaim már régen befutott emberek voltak, én már labdába sem rúghattam.
- Mi volt a lényege ennek az épületfenntartástervező rendszernek?
- Nekünk még az egyetemen a politikai gazdaságtan órákon azt tanították, hogy mi itt a szocializmus keretei között olyan gazdagok leszünk, hogy a régi épületek helyett majd újakat építünk. Ennek megfelelően az egyetemen nem is oktattak semmit sem a régi épületekkel kapcsolatban. Ha egy régi épületen valami javítási munka volt, akkor kerestek egy „régi szakit”, aki még értett ezekhez a szerkezetekhez. A nyolcvanas évek elejére azonban mégis csak arra jutottak, hogy az akkor még állami tulajdonban lévő nagyszámú épület fenntartási teendőit valahogy racionalizálni kellene egy számítógépes rendszer segítségével. Ehhez nagy épületszerkezeti tudás is kellett, méghozzá a régi épületekkel kapcsolatban is. A mi feladatunk ezeknek az épületszerkezeti és épületdiagnosztikai munkarészeknek a kidolgozása volt. Én ezt felvállaltam és jó tíz évig dolgoztam ezen a területen. A rendszernek három alapeleme volt: a nyilvántartás – vagyis az épület műszaki paraméterei; az igénynorma lap – amelyen egy táblázat segítségével be lehetett sorolni az adott épületszerkezetet egy állapotkategóriába és ennek megfelelően kitűzni a szükséges beavatkozást; és a technológiai normatíva adatlap – amellyel a szükséges munkák költségvetését is meg lehetett tervezni. Mindezt számítógépen, percek alatt lefuttatható módon képzeltük el, ami arra is módot adott volna, hogy különböző variációkat lehessen megvizsgálni a munkák ütemezését illetően. A cél az volt, hogy a rendszer segítségével különösebb szaktudás nélkül, akár laikusok is meg tudják tervezni az adott épület fenntartásának legoptimálisabb módját.
- Elindult ez a rendszer?
- A baj az volt, hogy nem készült el kompletten 1990-ig. Ekkor jött a rendszerváltás, a privatizáció, az Építésügyi Minisztérium megszűnt, nem volt, aki finanszírozza a munkát. Amit én személy szerint hasznosítani tudtam az erre fordított sok energiából: ezzel a témával kapcsolatban készítettem el a doktori disszertációmat. Ennek a lényege az volt, hogy a teljes élettartamára tervezzünk meg egy épületet, vagyis egyúttal tervezzük be azt is, hogy mikor, milyen fenntartási munkákat kell majd elvégezni. A doktori értekezésemben összegyűjtöttem rengeteg épületszerkezet élettartam-görbéjét, amik egyrészt egy komoly szakirodalmi gyűjtőmunka, másrészt a saját kutatásaim, vizsgálataim eredményei. A disszertációmban lefektettem egy módszertant arra vonatkozóan, hogy ezeknek az élettartam-görbéknek a felhasználásával hogyan lehetne megtervezni az épületeket a teljes élettartamukra előretekintve.
Azt a rengeteg kutatási anyagot, ami az épületfenntartástervező rendszer fejlesztése során összegyűlt, a Lechner Tudásközpont Dokumentációs Központjában helyeztem el, amikor három évvel ezelőtt abbahagytam az oktatást a főiskolán, vagyis ma már a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán, és az ottani szekrényemet ki kellett pakolnom. Ezek az anyagok tehát a Lechner Központban hozzáférhetőek, és úgy gondolom, még ma is hasznosíthatóak lennének, hiszen az ebben feldolgozott épületek túlnyomó része ma is áll, ugyanazokkal az épületszerkezetekkel, mint amiket mi akkor rögzítettünk. Az épületek fenntartása a privatizációval nem oldódott meg, sőt, sok esetben még komplikáltabbá vált, ezért úgy gondolom, hogy a rendszer alapötlete és módszertana is hasznosítható lenne, nagy segítséget jelenthetne többek között a társasházaknak, közös képviselőknek is.
- Több jegyzetet, tankönyvet és szakkönyvet is írt, bemutatná nekünk ezeket is néhány mondatban?
- A főiskolán nemcsak építész, hanem tűzvédelmi mérnök szakos hallgatókat is tanítottam, az egyik, Szerkezetenciklopédia című jegyzetem nekik szólt, ugyanúgy, mint az Építészeti technikatörténet című jegyzetem. Ezekkel az volt a célom, hogy a számukra átadjam a szakmájukhoz minimálisan szükséges építészeti ismereteket. A harmadik jegyzetem témája az öntött beton építéstechnológia volt (Öntött építési rendszer), amelyet akkoriban a paneles technológia mellett a legkorszerűbbnek és leginkább időtállónak tartottak. Ez az utóbbi anyag már az építész hallgatóknak készült. Ezekért a jegyzetekért sem pénzt, sem dicséretet nem kapott az ember, de a diákok meghálálták, értékelték ezeket a tananyagokat.
A Magasépítéstan című – több kollégámmal együtt írt – tankönyvem a technikumok számára készült, ez a mai napig is forgalomban van. 80 éves koromig másfél évtizeden át az ország sok szakiskolájában vizsgaelnöki szerepkört láttam el a szakmunkás és technikusképzés területén. Ennek során volt alkalmam megtapasztalni, hogy ez a könyv egész jól bevált.
A Szemrevételezéses épületdiagnosztika című könyvem tulajdonképpen megint csak a fenntartástervező rendszer fejlesztése során szerzett tapasztalataim hozadéka. Módszeresen elkezdtem egyes szerkezetekkel foglalkozni, amikről aztán cikkeket is publikáltam az akkori Építés, felújítás című lapban. Ez az – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – hiánypótló könyv ezekből a cikkekből állt össze, de természetesen még sok rendszerező és kiegészítő plusz munkával. Ezzel a szakkönyvvel egyúttal sikerült az építészmérnök képzés számára egy új tantárgyat, az épületdiagnosztikát megalapoznom. Saját hallgatóim számára pedig tizenöt éven át az általam kidolgozott oktatástechnikai elvek alapján adhattam át ez irányú tudásomat.
Szintén a Terc kiadónál jelent meg az Épület és szerkezete című könyvem, amellyel az volt a célom, hogy a szakma iránt érdeklődő, felvételi előtt álló fiataloknak összefoglaljam az alapismereteket, ugyanis nekem az volt a benyomásom az egyetem első heteiben, mintha egy őserdőbe kerültem volna. Ez a könyv egyébként akár érdeklődő laikusok számára is jó olvasmány lehet.
- Folytatja tovább a cikkek, könyvek írását, dolgozik most is valamin?
- Nagyon szívesen folytatnám ezt a munkát, ugyanis amikor az oktatói munkát abbahagytam, az volt a tervem, hogy könyvek írásának fogok nekiállni. Azonban egyre nehezebb a cikkek, könyvek megjelentetése, nem nagyon van megfelelő tematikájú folyóirat, azok pedig, amelyek az építészet gazdasági vonatkozásaival foglalkoztak, teljesen kivesztek. A legutóbbi könyvemnél a könyvkiadás nehézségeivel is élesen szembetalálkoztam. Sajnos úgy tapasztaltam, hogy a műszaki könyvkiadás semmi támogatást nem kap, pedig itt a kinyomtatott példányok nem fogynak el olyan gyorsan, mint a szépirodalmi műveknél, ezek hosszú évekre készülnek. Az utóbbi évtizedekben a műszaki élet fejlesztésének súlyát és szükségszerűségét az erre hivatott fórumok szerintem nem érzékelik kellő mértékben.
Fotó: Kis Ádám/Lechner Tudásközpont
